Irányt mutatunk!
VEKTOR
Társadalomkutató
Egyesület
Illyés Gergely
Öt hónapnyi politikai bizonytalanság után új kormánya van Romániának. A válság lezárása azonban nem feltétlenül jelent politikai stabilitást. Az új kabinet mögött egy olyan hatalmi megállapodás körvonalazódik, amely sok tekintetben a Klaus Iohannis volt államfő idején kialakított rendszerre emlékeztet. A különbség az, hogy ezúttal a Nemzeti Liberális Párt (PNL) kimaradt a kormányzásból, a Szociáldemokrata Párt (PSD) pedig lényegében egyedül kénytelen viselni a gazdasági válság kezelésének politikai következményeit. Ez nemcsak a PSD, hanem a teljes román pártrendszer jövőjét is meghatározhatja.
Május elején az Ilie Bolojan vezette román kormány megbukott, miután a koalícióból kilépő Szociáldemokrata Párt (PSD) és az ellenzéki, szélsőjobboldali Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) közösen megszavazta a kabinet elleni bizalmatlansági indítványt. A következő öt hónapban a parlamenti pártok nem tudtak megállapodni egy új kormány összetételéről, miközben Nicușor Dan államfő egymást követő miniszterelnök-jelölései sem vezettek eredményre.
Az elnök lépései mögött nem mindig lehetett egyértelmű stratégiát azonosítani. Egyes döntései arra utaltak, hogy a Bolojan vezette Nemzeti Liberális Párt (PNL) megosztására törekszik, máskor pedig a korábbi kormánykoalíció helyreállítását próbálta elérni. Végül az államfő negyedik jelöltje, Luca Niculescu, a korábban újságíróként, majd diplomataként dolgozó külügyi államtitkár szerezte meg a parlament támogatását. Az új kabinet azonban csak formailag tekinthető pártok felett álló kormánynak. A pártfüggetlen miniszterelnök vezetésével valójában egy kisebbségi PSD-kormány alakult, amelyben a szociáldemokraták adják a miniszterek jelentős részét. Emellett több kulcsfontosságú tárca, köztük a külügyi, a védelmi és a pénzügyminisztérium élére az államfő által támogatott személyek kerültek.
Ez a megoldás sajátos együttműködést hozott létre az elnök és a PSD között, amely sok tekintetben a Klaus Iohannis korábbi államfő idején működő hatalmi berendezkedésre emlékeztet. Egy lényeges különbséggel: ezúttal a PNL-t nem sikerült bevonni a kormányzásba.
A politikai válság megértéséhez mindenekelőtt a PSD stratégiáját érdemes megvizsgálni. A szociáldemokraták az elmúlt hónapokban két, egymással nehezen összeegyeztethető célt próbáltak egyszerre elérni: visszaszerezni a kormányzati döntések feletti befolyást, ugyanakkor elkerülni a kormányzással járó politikai felelősséget. Ennek hátterében Románia súlyos államháztartási helyzete áll. A magas költségvetési hiány, a kiadások visszafogásának kényszere és az egyes állami intézmények finanszírozási nehézségei olyan környezetet teremtettek, amelyben szinte bármelyik kormány népszerűtlen intézkedések meghozatalára kényszerülne. A PSD számára ezért az jelenthette volna az ideális megoldást, ha a parlamentből, a kormányon kívülről befolyásolhatja a döntéseket, miközben a megszorítások felelősségét másokra háríthatja.
A válság elhúzódásával azonban ez a stratégia egyre kevésbé bizonyult fenntarthatónak. A kormányalakítás körüli bizonytalanság már az állam működőképességét és a gazdasági válság kezelését is veszélyeztette. Egy ponton túl a PSD számára nagyobb kockázatot jelenthetett a politikai patthelyzet fenntartása, mint a kormányzati felelősség vállalása. A szociáldemokraták ezért végül elfogadták azt a megoldást, amelyben a miniszterelnök nem a párt soraiból érkezik, a kormány összetételét azonban jelentős részben ők határozhatják meg.
Sorin Grindeanu pártelnök ugyanakkor az utolsó pillanatig igyekezett elérni, hogy a PNL és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) is részt vegyen a kormányzásban, megosztva ezzel a politikai felelősséget. A két párt azonban nem vállalta a kormányzati szerepvállalást, így a PSD lett az egyetlen parlamenti párt, amely minisztereket ad az új kabinetbe. A pártfüggetlen miniszterelnök személye ugyan lehetőséget kínál arra, hogy a kabinetet szakértői kormányként mutassák be, a politikai felelősséget azonban ez aligha csökkenti. A miniszterek jelentős részét a PSD adja, Grindeanu pedig nyilvános megszólalásaiban sokszor egyfajta árnyékminiszterelnökként viselkedik.
A PSD tehát végül éppen abba a helyzetbe került, amelyet hónapokon keresztül igyekezett elkerülni: meghatározó szerepet játszik a kormányzásban, viselnie kell annak politikai következményeit, miközben a miniszterelnöki tisztséget sem birtokolja.
Az új kormány megalakulásában Nicușor Dan államfő szerepe meghatározónak bizonyult. Bár miniszterelnök-jelölései első pillantásra következetlennek tűntek, az események utólag egy viszonylag jól körülhatárolható politikai cél irányába mutatnak.
Az egyik lehetséges értelmezés szerint Dan kezdettől fogva olyan kormányzati konstrukció kialakítására törekedett, amely a korábbi koalíciót állítja helyre, de már nem Ilie Bolojan, hanem a PSD köré szervezve. Ebben a felállásban az államfő is nagyobb befolyást gyakorolhatott volna a kormányzásra.
Az elnök harmadik jelöltjének, Siegfried Mureșannak az esete különösen beszédes. Jelölésekor már világos volt, hogy a PNL, a reformpárti Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) és az RMDSZ együtt sem rendelkezik a szükséges parlamenti támogatással. Az államfő ennek ellenére akkor még azt hangsúlyozta, hogy nem kíván élni a parlament feloszlatásának alkotmányos lehetőségével. Luca Niculescu jelölése után viszont már olyan információk szivárogtak ki, amelyek szerint Dan kész lenne a parlament feloszlatására, ha a törvényhozás nem támogatja jelöltjét. A két álláspont közötti ellentmondás nem feltétlenül jelent stratégiaváltást. Elképzelhető, hogy a parlament feloszlatásának lehetősége elsősorban a PSD-re és a PNL-re gyakorolt politikai nyomás eszköze volt. A szociáldemokraták így az ország stabilitásának megőrzésével indokolhatták a kormányzati szerepvállalást, a liberálisok pedig ugyanerre hivatkozva adhatták fel korábbi álláspontjukat, miszerint nem támogatnak PSD-s minisztereket is tartalmazó kabinetet.
Hogy mindez mennyiben volt előre megtervezett elnöki stratégia, azt nem lehet egyértelműen eldönteni. A végeredmény azonban az államfő és a PSD közötti együttműködést helyezte a kormányzás középpontjába.
A kialakult berendezkedés sok tekintetben a Klaus Iohannis elnöksége alatt működő rendszerhez hasonlítható. Iohannis idején a PNL jelentette az államfő legfontosabb pártpolitikai támaszát, a liberálisok és a PSD közös kormányzása pedig széles parlamenti hátteret biztosított. A rendszer lényege a két nagy párt és az elnöki intézmény közötti szoros politikai együttműködés volt. Most ennek a konstrukciónak egy módosított változata körvonalazódik. Az államfő és a PSD közötti együttműködés ismét a kormányzás meghatározó tengelyévé válhat, a PNL azonban kimarad a hatalmi megállapodásból.
Ez alapvető különbség. A kisebbségi kormánynak fontosabb döntéseihez folyamatosan más parlamenti pártok támogatását kell megszereznie, miközben a gazdasági megszorítások politikai költségei elsősorban a PSD-t terhelik. A PNL ezzel szemben ellenzékben maradhat, kívülről bírálhatja a kormány teljesítményét, és a 2028-as parlamenti választásokig megpróbálhatja újraépíteni saját politikai hitelességét. A teljes Iohannis-kori modell visszaállítása tehát elmaradt. A korábbi széles parlamenti többség helyett egy sérülékenyebb konstrukció jött létre, amelyben a kormányzás politikai terhei jóval egyenlőtlenebbül oszlanak meg.
Az elmúlt öt hónap eseményei alapján mindenesetre az a következtetés rajzolódik ki, hogy a román politikai rendszer bizonyos befolyásos szereplői a korábbi hatalmi logika helyreállításában voltak érdekeltek. A folyamat részben az általuk kívánt irányba haladt, de a PNL kimaradása miatt a kialakult rendszer lényegesen instabilabb lehet elődjénél.
A következő két év tétje nem csupán az lesz, hogy a kisebbségi kormány képes-e kezelni Románia államháztartási válságát. Legalább ilyen fontos kérdés, hogy ki viseli majd a várhatóan népszerűtlen intézkedések politikai következményeit. A PSD számára ez akár a párt hosszú távú jövőjét is meghatározhatja. A román pártpolitika történetében ugyanis több példa volt arra, hogy korábban meghatározó politikai erők súlyos gazdasági válság idején vállalt kormányzati szerepük után tartósan elveszítették támogatottságukat. A kilencvenes évek végén a történelmi parasztpárt, a PNȚCD fizetett rendkívül magas politikai árat a gazdasági nehézségek és a népszerűtlen kormányzati intézkedések miatt. A párt a 2000-es választásokon kiesett a parlamentből, és többé nem tudta visszaszerezni korábbi jelentőségét. Hasonló folyamat figyelhető meg a Demokrata Liberális Párt (PDL) esetében is. A 2008-as pénzügyi válságot követő megszorítások súlyosan megtépázták a párt támogatottságát, amely végül elveszítette korábbi meghatározó szerepét, majd 2014-ben beolvadt a PNL-be.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a PSD-re szükségszerűen hasonló sors vár. A szociáldemokraták társadalmi beágyazottsága, országos szervezeti hálózata, önkormányzati pozíciói és politikai kapcsolatrendszere továbbra is jelentős erőforrást jelentenek. Ha azonban a következő két év megszorításai tartósan aláássák a PSD hitelességét, a párt olyan támogatottságvesztést szenvedhet el, amely alapjaiban változtatja meg a román politika erőviszonyait.
A PSD esetleges meggyengülésének egyik legnagyobb haszonélvezője az AUR lehet. A szélsőjobboldali párt rendszerellenes retorikájával és a hagyományos politikai elittel szembeni elégedetlenség becsatornázásával jelentős támogatást szerezhet azok körében, akik a gazdasági nehézségekért a korábbi kormánypártokat teszik felelőssé. Az AUR megerősödése azonban nem jelenti automatikusan azt, hogy képes lenne átvenni a PSD politikai szerepét. A szociáldemokraták ereje ugyanis nem kizárólag választói támogatottságukból származik. A párt kiterjedt helyi szervezeti hálózattal, önkormányzati pozíciókkal és hosszú idő alatt kiépített politikai kapcsolatrendszerrel rendelkezik. Ezeket az erőforrásokat jóval nehezebb átvenni, mint a kormányellenes tiltakozó szavazatokat. Ráadásul a PSD hagyományos választótábora sem egységes. A kiábránduló szavazók egy része valóban az AUR felé fordulhat, mások viszont távol maradhatnak a választásoktól, vagy új politikai alternatívákat kereshetnek.
Az AUR számára az igazi áttörést ezért nem önmagában a PSD népszerűségvesztése jelentené. Ahhoz, hogy a román politika tartósan meghatározó erejévé váljon, a tiltakozó szavazatok megszerzésén túl szélesebb társadalmi támogatást, hiteles kormányzati alternatívát és működőképes országos szervezetet is ki kellene építenie. A mostani kormányzati konstrukció tehát nem vezet szükségszerűen az AUR dominanciájához, de növelheti ennek esélyét.
Ebben rejlik a román politikai válság lezárásának legfontosabb paradoxona. Miközben a rendszer meghatározó szereplői a korábbi hatalmi berendezkedés megőrzésére vagy részleges helyreállítására törekednek, a válságkezelés politikai költségeinek a PSD-re hárításával éppen annak a pártnak a megerősödéséhez járulhatnak hozzá, amely a leghatározottabban ennek a rendszernek a leváltását hirdeti.
A következő két év ezért nemcsak egy kisebbségi kormány fennmaradásáról szólhat, hanem arról is, hogy a román politika hagyományos pártjai képesek-e megőrizni meghatározó szerepüket, vagy a gazdasági válság politikai ára végül a teljes pártrendszer átalakulását gyorsítja fel.